mozijegy

Friss topikok

Linkblog

HTML

Rovatok

Anilogue2008: BB tengely és a Muto

2008.12.04. 21:27 | zsengezsolt | Szólj hozzá!

Címkék: fesztivál animáció blu anilogue muto

Az Anilogue idén először 2 városban, Bécsben és Budapesten került megrendezésre: az első felében itt Pesten mentek a filmek, utána pedig az osztrák fővárosban lehetett ugyanazt a kínálatot megnézni. Ennek megfelelően az eredményhirdetésre csak szerda este került sor, akkor, amikor már mi itt csak múltidőben beszéltünk az amúgy remekre sikerült fesztiválról.

No de az eredményhirdetés (híre) tökéletes alkalom arra, hogy meséljek egy kicsit a versenyprogram vitathatatlanul legkreatívabb filmjéről. Az olasz Blu (fedő)nevű alkotó ugyanis megteremtette a street animation műfaját azzal, hogy a graffitit úgy vitte be az utcáról a moziba, hogy hű maradt az eredetihez. Láttunk ugyanis már olyat, a graffitik formavilágát vászonra vitték, de a Muto-ban az a különleges, hogy a film megtartja a street art működésének is jónéhány jellegzetességét.

A film stop-motion animációval készült, és így alakít mozgóképpé sokszáz utcai helyszínen készült fényképet. A kerítésekre, tűzfalakra rajzolt absztrakt és figuratív alakok csak a forma dinamikájának engedelmeskedve alakulnak egymásba, másznak egyik falról a másikra, a képeken pedig időnként felvillannak a rajzok előtt elhaladó emberek, egyik kockáról a másikra radikálisan megváltoznak a fényviszonyok. A film címe (Muto) sem véletlen, hiszen a stop-motion technikából származó szakadozott mozgás nyilván a némafilmek világát idézi.

Blu ráadásul a street art-os intézményen kívüliség attitűdjét is felvállalja azáltal, hogy a filmet azzal kezdi, hogy a mű a szerző hozzájárulása nélkül sokszorosítható és terjeszthető. És a figura még az IMDB-n sem szerepel.

Ja és a Muto kapta az Anilogue fődíját. Az animáció alább megnézhető (érdemes!):

Anilogue2008: Átrajzolt Bollywood

2008.12.01. 01:03 | zsengezsolt | Szólj hozzá!

Címkék: fesztivál animáció anilogue nina paley sita sings the blues

Akkor most mindenki, aki eddig nem hallott róla, jegyezze meg Nina Paley nevét, mert az animációnak új zsenije született. Az Anilogue alatt vetített előzetes alapján már sejtettük, hogy különleges filmre lehet számítani, de a Sita Singes the Blues egyszerűen szenzációs. Humornak, játékosságnak, vizuális, nyelvi és narratív kreativitásnak olyan mennyisége van ebbe a filmbe zsúfolva, ami három animátornak is becsületére válna.

A sztori 2+2 szálon fut: egyrészt végigkövethetjük Nina saját sorsát, aki boldogan élt együtt San Franciscó-i otthonában szerelmével és macskájával, mígnem az előbbi kapott egy féléves szerződést Indiába. Néhány hónap után Nina is hozzá költözik, de mikor visszamegy munka-ügyben néhány napra, visszatérését nemkívánatosnak nyilvánító email várja. Ezzel párhuzamosan elkezdődik a Ramayana meglehetősen szabados és szentségtörő megfilmesítése, amelynek során megismerkedhetünk ezzel a szívszaggatónak beállított, bollywood-i filmekbe illően elmesélt indiai szerelmi történettel.

A másik két szál erre az utóbbira tevődik rá. Az arrafelé méltán népszerű indiai filmek mintájára a hősnő, Sita az események során folyamatosan dalra fakad, amelynek következtében a történet fő- és mellékszereplői táncra perdülnek, ő pedig elmeséli az éppen aktuális érzelmi állapotát. A csavar az egészben az, hogy ezekben a jelenetekben megváltozik a figurák külseje, és az ilyenkor elvárható indiai zene helyett Annette Hanshaw huszas évekbeli jazz-slágerei szólalnak meg. Az alábbi videón egy ilyen részlet látható a filmből:

 

A másik mellékszál az önreflexió területe: Nina három indiai származású barátja botcsinálta narrátorként kommentálja a történteket. Három árnyékalak jelenik meg időnként a vásznon, és meglehetősen ügyetlenül próbálja megismertetni velünk a főbb szereplőket, a helyszíneket, és minden olyasmit, ami egy nem indiai számára nem evidens. Azonban ők folyamatosan összevesznek a részleteken, a helyesíráson és a szereplők vélt motivációin, valamint többször lefitymálják a történet hiteltelen/hihetetlen elemeit. Pazar, teljesen spontán, improvizatív dialógusok ezek, amelyek az egész filmnek a fűszerezését adják.

Nem nagyon van mit egyebet írni erről a moziról, ami, ha már a legezéseknél tartottunk, valószínűleg az év legjátékosabb filmje. Csak érzékeltetésül: Nina bevállalja, hogy a film közepén két és fél perces szünetet tart, ami alatt a figurák kivonulnak egy visszaszámláló előtt a büfébe meg a klotyóra, majd üdítővel, hotdoggal és pattogatott kukoricával felpakolva visszasétálnak. Egyszerűen kihagyhatatlan.

Anilogue2008: Plympton nyomasztó szabadsága

2008.11.30. 00:49 | zsengezsolt | Szólj hozzá!

Címkék: fesztivál animáció anilogue plympton idiots and angels

A tudat és főleg a tudatalatti rejtett tartalmainak kivetítése Bill Plympton legfontosabb kifejezőeszköze: a legtöbb animációs filmmel ellentétben nála a szörnyek és szörnyűségek nem a külső világból, hanem belülről fenyegetik a hősöket. Kézzel rajzolt, fekete humorral átitatott filmjei éppen ezért gyakran az elviselhetőség határáig kegyetlenek és kíméletlenek.

Az Anilogue-on bemutatott legújabb munkájában a belső problémák megjelenítése mellett a történetbe alaposan beleszól valami transzcendentális erő, ami a figurák akaratától függetlenül irányítja sorsukat. Az Idióták és angyalok történetének középpontjában egy fura alak áll, aki minden reggel azért kel fel hajnalban és hajt végig a reggeli dugóban a városon, hogy egész nap egy elhagyatott kocsmában üljön, magányosan szívja a cigit, és különböző interakciókba keveredjen a kocsmárossal, a takarítónővel és egy másik törzsvendéggel. A bonyodalom akkor kezdődik, mikor egyik reggel szárnyai nőnek, amelyek idővel egyre hatalmasabbak lesznek, míg végül a repülés szabadságát kínálják neki, de nem hagyják, hogy rosszat tegyen. A sztori addig érdekes igazán, amíg a történéseket a szereplők belső fóbiái határozzák meg, mikor azonban a „csodás” elem eluralkodik, szépen lassan elveszítjük a kapcsolatot, az azonosulást az egyre képtelenebb szituációkkal. 

Az egyszerre félelmetes és humoros ceruza-rajz animáció elképesztően koherens az egész filmen keresztül, valamint rendkívül kreatív vizuális transzformációkat mutat be. Plympton ráadásul nem csak látványos képi világot hoz létre ebben a filmben, hanem remek vizuális kommunikációs érzékről tesz tanúbizonyságot: bebizonyítja, hogy erőteljes képi kifejezőerővel lehetséges egyetlen szó nélkül komplex történeteket elmesélni.

A végére kissé naivvá váló sztori ellenére, ha valaki friss, merész, politikailag inkorrekt és éppen ezért üzenetében és megformálásában végletekig szabad mozit akar látni, ne hagyja ki az Idióták és angyalokat. Ha a Libanoni keringő az év legmegrendítőbb, akkor ez a legfelszabadultabb filmje – könnyű menetre azonban senki se számítson.

Anilogue2008: Személyes háború

2008.11.28. 22:17 | zsengezsolt | Szólj hozzá!

Címkék: animáció anilogue ari folman libanoni keringő waltz with bashir

Feltalálásakor a film legnagyobb csodája a rögzítés, a dokumentálás volt. Az azóta eltelt több mint száz évben a dokumentumfilm műfaja azért tudott fennmaradni, mert a még a fényképtől származó szemtanú jelleg miatt képes volt elhitetni azt, hogy alkalmas a valóság feltárására. Erre mi történik 2008-ban? Az izraeli Ari Folman eme hosszú tradíció minden előnyét mellőzve animációs dokut készít, és úgy próbál az 1982-es libanoni háború szörnyűségeiről mesélni, hogy nem kér a film fotografikus jellegének fakadó meggyőző erejéből.

A Libanoni keringő a valamikor az izraeli hadseregben szolgált rendező mentális útját mutatja be, aki 20 évvel a történtek után sikertelenül próbálja meg felidézni élete legborzasztóbb pillanatait. Barátokat, ismerősöket, régi bajtársakat keres fel az emlékeit hajszolva, és ahogy az emlékei kezdenek visszajönni, úgy láthatunk mi is egyre kegyetlenebb harci jeleneteket.

A film képi világa azért lenyűgöző, mivel egyszerre tud meglehetősen realista és közben nagyon személyes maradni. A valósághűen megőrzött formákat szokatlan, a pillanatnyi fényhatások által erősen befolyásolt színek töltik be – ezáltal folyamatosan azzal tudunk szembesülni, hogy habár a külső, „objektívnek” nevezhető valóságot látjuk, valójában azt az emlékező személyes viszonyulása világítja meg. Valószínűleg Ari Folmannak pont ezért volt szüksége az animációra: érzékeltetni akarta, hogy itt kevésbé az események zsurnaliszta föltárása a fontos, hanem az az út, amit ő megtett ezekhez az emlékekhez. Ráadásul oly módon sikerült a jeleneteket megalkotni, hogy teljesen bevonódunk az egyes szituációkba, folyamatosan elfelejtjük, hogy itt dokumentálásról van szó. A végén pedig nem lehet eldönteni, hogy az animált részeknek, vagy a végén látható néhány perces archív felvételnek megrázóbb-e.

Drámai hatása van a Libanoni keringőnek, vitathatatlanul az év legmegrendítőbb filmje.

A zene Mauglija

2008.11.28. 01:46 | zsengezsolt | Szólj hozzá!

Címkék: fesztivál animáció anime anilogue piano no mori

A japán pedagógia egyik ellentmondásos, de sokak által nagyra tartott alakja, Shinichi Suzuki úgy gondolta, hogy a hagyományos, fegyelemközpontú nevelés helyett a bátorító, inspiráló környezet a kulcsa a tehetségek kinevelésének. Az Anilogue másodikként bemutatott animéje, a Piano forest (Az erdő zongorája) mintha ennek az elméletnek lenne enyhén szájbarágós, tanítómese jellegű népszerűsítő filmje. Suzuki filozófiájának lényege, hogy az anyanyelvi készséghez hasonlóan mindenkiben megvan a magas szintű zenei képesség - ennek felszínre hozása azonban nem a hangversenytermek csodagyerekeinek kifejlesztése érdekében fontos, hanem azért, hogy “nemes szívű” embereket neveljenek. Pedagógiájában a szabálykövetésre és önfegyelemre nevelés helyett a megerősítés, a bátorítás és az önmegismerés kap központi szerepet.

Masayuki Kojima tipikus “szegénylegény” filmjében a tehetős szülők jólnevelt fiúcskája néhány hónapra vidékre költözik, ahol pillanatok alatt kiderül számára, hogy az erdőben található elhagyatott hangversenyzongorát csak az iskola legcsóróbb és legrakoncátlanabb
gyereke tudja megszólaltatni. Innentől kezdve a történet két párhuzamos szemléletet ütköztet,a tanulással kiizzadt teljesítmény és az önfeledt szórakozásból megszülető tehetség találkozik egymással. A minden délután ötkor kíméletlenül gyakorló Shuhei mellett zenei
szempontból vadonból érkezett Mauglinak hat a pusztán kedvtelésből öncélúan zongorázó, kottát olvasni nem tudó, kócos Kai.

Elnézve a filmet az az érzésünk, hogy bármennyire a utóbbi verziót látszik előnyben részesíteni, a rendező valójában az előbbi világnak a része. Annak ellenére, hogy a történet többször is megengedné, a film képi világa nem lazít, állandóan fegyelmezett, realista képeket mutat és csak néhány röpke pillanatra adja át magát a fantáziának. Masayuki Kojima nem bízik az animációban, nem hiszi el, hogy az általa létrehozott képek képesek átadni az üzenetet, ezért a legegyértelműbb helyzetet is túlbeszéli. A film legjobb jelenete az, mikor a vadóc srác a falon látható zeneszerzőportrékra bökve veszi rá a zenetanárt, hogy darabokat játsszon neki: az élő szituban a hiteles gesztusok,a jó képek és a fülbemászó zenei futamok kerülnek előtérbe a célratörő dialógusok helyett.

Néhány kellemesen vicces jelenet - a zene elrablásával fenyegetőző kísértet-Mozartok vagy a “vécé-hercegnő” pillanatai az eredeti képregényből származnak, de filmen is remekül működnek - teszi élvezhetővé ezt az egyszerű, de kedves animét. Minden didaktikussága
ellenére a sztorinak az a legfőbb erőssége, hogy bár könnyen megtehetné, nem ítélkezik: csupán annyit állapít meg, hogy mindkét világnak létjogosultsága van, de külön-külön.

A YouTube-on az egész film megnézhető 12 részben - ha valakinek van türelme hozzá. Az első itt van, kövesd a kapcsolódó videókat:

 

Animén lógunk

2008.11.27. 20:40 | zsengezsolt | Szólj hozzá!

Címkék: fesztivál animáció anilogue

Főleg a japán anime rajongói fognak az Uránia és Toldi mozik vásznain csüngeni a hétvégén, hiszen kezdődik az Anilogue-ra keresztelt animációs filmfesztivál. Az egyik nagyágyú Miyazaki új filmje, a Ponyo a tengerparti sziklán lesz, de látni lehet ebben a műfajban még a világ legjobb animéjának választott Evangelion 1.0-át, és az erdőben talált zongora történetéről szóló Piano Forest-et.

Amit ezek mellett a nagyjátékfilmek mellett ajánlani tudok, az a Cannes-ban nagy sikerrel vetített Libanoni keringő (Waltz with Bashir), ami a dokumentumfilm-animáció ritka műfajában jeleskedik. Én megnézem még Bill Plympton Idióták és angyalokc. új munkáját, illetve az Annecy-ban fődíjas Sita Sings the Blues-t, valamint a 32 rövid versenyfilmet is, amelyeket színekről elnevezett blokkokban vetítenek.

Néhány előzetest az Index összeállításában itt nézhettek meg kedvcsinálónak.

Az Anilogue honlapja, meg a műsor.

Az újrakezdés izgalma

2008.11.27. 20:38 | zsengezsolt | Szólj hozzá!

Címkék: transindex

A mozijegy egy korábbi, több kisebb és néhány nagyobb megszakítással működtetett, a Transindex portálhoz tartozó moziblog folytatása - az előzmény itt nézhető meg. A kettő egy ideig még párhuzamosan fog futni, aztán meglátjuk.

A cucc természetesen még kezdetleges, a közeljövőben építem majd ki köré a rovatstruktúrát, a linkeket meg minden egyebet, de az Anilogue jó ürügynek tűnik a kezdéshez.

Nem is húzom tovább az időt, üdv mindenkinek!

zsenge