Feltalálásakor a film legnagyobb csodája a rögzítés, a dokumentálás volt. Az azóta eltelt több mint száz évben a dokumentumfilm műfaja azért tudott fennmaradni, mert a még a fényképtől származó szemtanú jelleg miatt képes volt elhitetni azt, hogy alkalmas a valóság feltárására. Erre mi történik 2008-ban? Az izraeli Ari Folman eme hosszú tradíció minden előnyét mellőzve animációs dokut készít, és úgy próbál az 1982-es libanoni háború szörnyűségeiről mesélni, hogy nem kér a film fotografikus jellegének fakadó meggyőző erejéből.
A Libanoni keringő a valamikor az izraeli hadseregben szolgált rendező mentális útját mutatja be, aki 20 évvel a történtek után sikertelenül próbálja meg felidézni élete legborzasztóbb pillanatait. Barátokat, ismerősöket, régi bajtársakat keres fel az emlékeit hajszolva, és ahogy az emlékei kezdenek visszajönni, úgy láthatunk mi is egyre kegyetlenebb harci jeleneteket.
A film képi világa azért lenyűgöző, mivel egyszerre tud meglehetősen realista és közben nagyon személyes maradni. A valósághűen megőrzött formákat szokatlan, a pillanatnyi fényhatások által erősen befolyásolt színek töltik be – ezáltal folyamatosan azzal tudunk szembesülni, hogy habár a külső, „objektívnek” nevezhető valóságot látjuk, valójában azt az emlékező személyes viszonyulása világítja meg. Valószínűleg Ari Folmannak pont ezért volt szüksége az animációra: érzékeltetni akarta, hogy itt kevésbé az események zsurnaliszta föltárása a fontos, hanem az az út, amit ő megtett ezekhez az emlékekhez. Ráadásul oly módon sikerült a jeleneteket megalkotni, hogy teljesen bevonódunk az egyes szituációkba, folyamatosan elfelejtjük, hogy itt dokumentálásról van szó. A végén pedig nem lehet eldönteni, hogy az animált részeknek, vagy a végén látható néhány perces archív felvételnek megrázóbb-e.
Drámai hatása van a Libanoni keringőnek, vitathatatlanul az év legmegrendítőbb filmje.
